2013. február 27., szerda
Forever - Üzenet
"-Miért csináltad? - kérdezte egy hang.
Körülnéztem.
A hely tiszta piros volt -, nyilván a vértől - és olyan volt mintha ez lenne az eredeti színe.
-Mi történt? - kérdeztem.
-Nem tudod?Te csináltad! - a te szót úgy mondta ki mintha fertőző lenne.Vagy csak én mocskoltam volna be?
-Őszintén mondom, hogy nem tudok semmit.
Az árnyék kilépett a sötétből és lefagytam.
Ott állt.Ott állt az az ember akiről azt hittem; soha többé nem látom.Nem szabadott volna látnom.
-Apa? - kérdeztem félve attól, hogy ha hangosan beszélek eltűnik.Nem tudom, hogy, de eltűnik.
-Te csináltad! - Csak ennyit tudott mondani.
Fájt az, hogy több mint 2 éve nem láttam és csak ez a mondanivalója.Fájt az, hogy neki fáj amit csináltam - ha magam sem tudom mi az.Fájt az, hogy szid.Fájt az, hogy nem érinthetem meg -, mert lehet, hogy eltűnik.Fájt az, hogy itt van...
Minden kezdett elhalványulni, és a piros falak újra kezdték eredeti fehér színüket beburkolni.Az iskola orvosiban voltunk.Vérrel?
-Apa! - Ez az utolsó.
-Csalódtam benned... - És ez.
Az álom végleg elhalványult és éreztem... Az én vérem volt a falon...„
Forever - Üzenet
-Miss Moore! - mondta Miss Way. - Ébren van?
-Igen - válaszoltam és felültem. - Hol van Mrs.Woods?
-Elment.
-Hova?
-Nem tudom.
-Hova? - kérdeztem komolyan.
Miss Way tétovázott.Tudta hol van.
-Nem hagyta el az iskola épületét... Ennyit mondhatok.
-Hol-van? - kérdeztem szótagolva.
Szorosan lehunyta a szemét, mintha attól félne, hogy kiesik. - Nem mondhatom meg... sajnálom!
-Jó - mondtam és kiugrottam az ágyból. - Viszlát!
Kirohantam az orvosiból és egyenesen az iskola kapujához futottam.
"Nem hagyta el az iskola épületét„
Folyton Miss Way szavai jártak a fejemben.
Még itt van...
Amikor kiértem hideg szellő csapott meg.Nem tudtam semmit csak azt, hogy haza akarok menni.
Az sem érdekelt ha itt marad a cuccom.Az sem ha hiányzok az év első napján.Az sem ha Mrs. Woods ott van bent.Semmi sem érdekelt... Ha ő utál -, márpedig utál - akkor semmi nem érdekel.
Furcsa volt ez a gondolat...
Semmi nem tudtam Mrs. Woods-ról mégis különös kötődést éreztem iránta.Szinte késztetésem volt arra, hogy minden egyes pillanatban mellette legyek és vele gondolkodjak.Semmi másra nem tudtam gondolni csak az álmaimra.
Ekkor eszembe jutott az a fülbemászó dal...
"Negyedik álmod a legriasztóbb. „
Ez volt az első dal amit hallottam.És a mostani volt a negyedik álmom... Apával... Az, hogy csalódik bennem, és én semmit sem tudok.Az, hogy nem érinthetem meg, mert lehet akkor eltűnik.Az, hogy szid, és az, hogy utál... Ezt az utálatot érzem... Mindenkiben.
"Te csináltad!„ˇ
A fejemben kavarogtak a mondatok és a szavak.
Ahogy sétáltam és elmerültem a gondolataimban - Apáról, Mrs. Woods-ról, Miss Way-ről, és az álmokról -, különös dallam ütötte meg a fülem.
"Hatodik gondolat, hatodik éj,
Hatodik ember, ki rettegve fél,
Hatodik sérelem, sok törött szív,
Hatodik kérelem, utasítva mind.„
Megijedtem.
"Hatodik sérelem, sok törött szív„
Kit sértettem meg?
Ja, hát persze...
Miss Way, Mrs. Woods, Apa, az igazgató, és valószínűleg a barátnőim is.
Megbántottam mindenkit.
Most már mindenki utál...
És lógok a suliból.
Az év első napján...
Reménytelen eset vagyok...
2013. február 24., vasárnap
Forever - A Woods titok
“Megfogta a kezemet.
Rákulcsolta az ujjait.
Így álltunk az erdő közepén.
Körülöttünk suhogtak a fák és fújt a szél.Akárhova néztem mindenhol gyanakvó vörös tekintetek pillantottak vissza rám.
-Kik ezek? - kérdezem.
-A társaim - mondta.
-És te?
-Én?
-Igen.
-Mr. Woods - mondta és elmosolyodott.
-Mit akartok tőlem? - kérdeztem.
-Hogy tarts velünk... - mondta és megölelt.
Éreztem a tekinteteket...
Éreztem a vörös szemeket...
Éreztem, hogy mik ők... „
Rákulcsolta az ujjait.
Így álltunk az erdő közepén.
Körülöttünk suhogtak a fák és fújt a szél.Akárhova néztem mindenhol gyanakvó vörös tekintetek pillantottak vissza rám.
-Kik ezek? - kérdezem.
-A társaim - mondta.
-És te?
-Én?
-Igen.
-Mr. Woods - mondta és elmosolyodott.
-Mit akartok tőlem? - kérdeztem.
-Hogy tarts velünk... - mondta és megölelt.
Éreztem a tekinteteket...
Éreztem a vörös szemeket...
Éreztem, hogy mik ők... „
Forever - A Woods titok
-Mit akarnak tőlem? - kérdeztem.
“Mintha csak álmodnék... „
-Jaj Miss Moore! - szaladt be hozzám az iskolaorvos. - Feküdjön vissza! - mondta és visszatolt az ágyba. - Maga pedig Mr. Woods menjen, és ne zavarja a kisasszonyt! - mondta és az ajtóra mutatott.
-Elnézést Miss Way.Csak tudni akartam, hogy hogy van a kisasszony.
-A saját szemeddel is meggyőződtél róla, hogy jól van.Most már mehetsz! - váltott ideges módba.
Kiment.
Utána pedig Miss Way is.
Egyedül maradtam...
A szemem álomra szenderült, de egy csilingelő dallam csapta meg a fülemet...
“Második élet, második szív,
Második éve, hogy van ez a szín,
Második álmod vele együtt,
Második vérér mi eltűnt vele együtt... „
Erre elaludtam.
Egy fehér helyet láttam magam előtt és semmit nem volt ott csak én, és egy fekete árnyék.
Az én árnyékom.
“Az nem lehet... Én nem így nézek ki... „
Ismét hozzámért valaki...
-Mr. Woods - mondtam automatikusan.
-Igen - mondta a nyakamba.
-Mit akarsz?Miért jársz az álmaimban?
-Mert látni akarlak...
-Akkor látogass meg a valóságban...
-Azt nem lehet - mondta lágyan miközben arcon csókolt.
-Miért? - kérdeztem.
-Mert nem lehet...
-Az előbb is nálam voltál.
-De akkor nem “ez „ volt.
-Nem álmodtam?
-Nem - rázta meg a fejét. - Nem az a baj.
-Akkor?
-Tudod én nem olyan vagyok, mint a többiek...
-Vettem észre... - mondtam gúnyosan.
-Örülök...
-Minek? - kérdeztem.
Hirtelen minden emlék visszajött... újra láttam a vörös szemeket amik fürkésznek.Megfordultam és lehunytam a szememet.
“El kell felejtenem! „
-Mi a baj? - kérdezte.
-Te...
Láttam.
Láttam...
Ahogy visszagondoltam az álomra egyre élesebb lett és most már minden olyan világos volt.
Láttam a vörös szemeket, amik fürkésznek.Viszont most a testüket is láttam ahogyan kijöttek az árnyakból. Engem néztek. Én lerogytam a földre.Megijedtem...
-Mi a baj? - kérdezte Mr. Woods, miközben leguggolt mellém.
Akkor tényleg leguggoltam.És tényleg itt lennének?
Kinyitottam a szememet.
Ismét az erdőben voltunk és a vörös szemek most is engem vizslattak.
-Kik ők? - kérdeztem.
-A kiválasztottak... - mondta.
Még kérdezni akartam valamit, de az álom véget ért.
Az utolsó amit belőle láttam Mr. Woods dühös, fürkésző tekintete, amely engem nézett.
Utál?
Utál...
Forever - Különös álmok kezdete
“Esett az eső...
Nem csak simán esett, szakadt!
Nem lehetett kilátni, mert minden egyes másodpercben esőcseppek tömege zúdult rád.
Én ott álltam a vihar közepén és néztem ki a fejemből...
Az eső hirtelen piros lett, mint a vér és, mintha az én kezemből jött volna.
Én és a vér.
Vér.
Piros, lucskos, vasízű és belőlem jön.
Valaki felkiáltott:
-Ebby Moore!
Egy kéz ragad meg hátulról és megszorítja a vérző kezem, mire abból az utolsó csepp is kifolyik...
Ájultam esek a földre és csak annyit mondok:
-Miért? „
Forever - Különös álmok kezdete
Nem tudtam hol vagyok.
Fájt a fejem és mindenem sajgott.
Lenéztem a kezemre és ott volt egy hosszú vérvörös csík.
“Az álom... „ , gondoltam. “Pontosan ugyan ott volt ez a csík. „
Riadtan ültem fel.
“Elég!Ezek csak álmok!Most ébren vagy! „ , mondogattam magamban.
Ismét lenéztem a kezemre és láttam... Még mindig ott volt a csík és most még vörösebb lett.Szinte felizzott, és olyan volt mintha mindjárt kiszakadna, és kifolyna a vér.
Ettől a gondolattól megijedtem és körülnéztem.
Nem tudtam megállapítani, hogy hol vagyok, de valahol az iskola területén járhattam.Nem vittek el... Még mindig fogoly voltam, és bennem élt az a kép, amint az iskola padlóján lefolyik a vér.Ez volt a leghátborzongatóbb gondolat.
Egy kis tömzsi néni jelent meg az ajtóban, és rám villantotta a foghíjas mosolyát.
Próbáltam visszamosolyogni, de féltem.
Jobban szemügyre vettem a nőt és felismertem.Az iskola ápolónője állt az ajtóban.Nevén csak Miss Way.
-Jobban van? - kérdezte.
Bólintottam.
Erre kiment.
Itt hagyott.
Egy furcsa dallam ütötte meg a fülemet...
“Negyedik szín, és negyedik év,
Negyedik éve, hogy álomban élsz,
Negyedik napod a legborzasztóbb,
Negyedik álmod a legriasztóbb. „
Ezután mindenhol csak lila foltokat láttam.
-Miss Moore?Jól van? - kérdezte egy hang.
Nem láttam, csak megráztam a fejemet.
-Miss Moore? - kérdezte egy lágy hang.
Valaki hozzámért...
Az érintése pontosan ugyan olyan volt, mint az álomban... Mint az az érintés aki elszorította a vérkeringésemet.Pontosan olyan volt...
-Ki maga? - kérdeztem és kezdett kitisztulni a kép.Kezdtem látni.
-Mr. Woods.Örvendek önnek Miss Moore - hajolt meg előttem.És csak kezet nyújtottam és ledaráltam a nevemet. - Ismerősen cseng... - mondta titokzatosan.
Felnéztem rá.
Az érintés, a nézés, a név... Ő lenne az?
Nem csak simán esett, szakadt!
Nem lehetett kilátni, mert minden egyes másodpercben esőcseppek tömege zúdult rád.
Én ott álltam a vihar közepén és néztem ki a fejemből...
Az eső hirtelen piros lett, mint a vér és, mintha az én kezemből jött volna.
Én és a vér.
Vér.
Piros, lucskos, vasízű és belőlem jön.
Valaki felkiáltott:
-Ebby Moore!
Egy kéz ragad meg hátulról és megszorítja a vérző kezem, mire abból az utolsó csepp is kifolyik...
Ájultam esek a földre és csak annyit mondok:
-Miért? „
Forever - Különös álmok kezdete
Nem tudtam hol vagyok.
Fájt a fejem és mindenem sajgott.
Lenéztem a kezemre és ott volt egy hosszú vérvörös csík.
“Az álom... „ , gondoltam. “Pontosan ugyan ott volt ez a csík. „
Riadtan ültem fel.
“Elég!Ezek csak álmok!Most ébren vagy! „ , mondogattam magamban.
Ismét lenéztem a kezemre és láttam... Még mindig ott volt a csík és most még vörösebb lett.Szinte felizzott, és olyan volt mintha mindjárt kiszakadna, és kifolyna a vér.
Ettől a gondolattól megijedtem és körülnéztem.
Nem tudtam megállapítani, hogy hol vagyok, de valahol az iskola területén járhattam.Nem vittek el... Még mindig fogoly voltam, és bennem élt az a kép, amint az iskola padlóján lefolyik a vér.Ez volt a leghátborzongatóbb gondolat.
Egy kis tömzsi néni jelent meg az ajtóban, és rám villantotta a foghíjas mosolyát.
Próbáltam visszamosolyogni, de féltem.
Jobban szemügyre vettem a nőt és felismertem.Az iskola ápolónője állt az ajtóban.Nevén csak Miss Way.
-Jobban van? - kérdezte.
Bólintottam.
Erre kiment.
Itt hagyott.
Egy furcsa dallam ütötte meg a fülemet...
“Negyedik szín, és negyedik év,
Negyedik éve, hogy álomban élsz,
Negyedik napod a legborzasztóbb,
Negyedik álmod a legriasztóbb. „
Ezután mindenhol csak lila foltokat láttam.
-Miss Moore?Jól van? - kérdezte egy hang.
Nem láttam, csak megráztam a fejemet.
-Miss Moore? - kérdezte egy lágy hang.
Valaki hozzámért...
Az érintése pontosan ugyan olyan volt, mint az álomban... Mint az az érintés aki elszorította a vérkeringésemet.Pontosan olyan volt...
-Ki maga? - kérdeztem és kezdett kitisztulni a kép.Kezdtem látni.
-Mr. Woods.Örvendek önnek Miss Moore - hajolt meg előttem.És csak kezet nyújtottam és ledaráltam a nevemet. - Ismerősen cseng... - mondta titokzatosan.
Felnéztem rá.
Az érintés, a nézés, a név... Ő lenne az?
Forever - A piros vér...
“A színek, csak színek... Fekete, fehér, kék, lila, sárga, zöld, piros... Piros...
Fekete, mint a szén.
Fehér, mint a felhők.
Kék, mint a tenger.
Lila, mint az akác.
Sárga, mint a nárcisz.
Zöld, mint a fű.
Piros, mint a vér...
Egy csepp vér pottyant a földre... Egy apró pöttyben szétfolyt, majd még több hullott mellé.Egy apró, kicsi tengert alkotott, utána meg egy vonalban elkezdett lefolyni a padlón.
Lejt a parketta...
Csak akkor vettem észre, hogy nem egyenes a föld.Hirtelen minden mozogni kezdett és én is eldőltem.Minden tele volt bútorokkal és mindenhol csak a csurgadozó vért láttam.
Felemeltem a kezemet.
Belőlem jött a vér... „
Forever - A piros vér...
Ma is -, mint mindig - egy átlagos napra készültem, amit majd a barátnőim társaságában tölthetek.Mindig jó érzés fogott el amikor velük voltam.
Eltűntek az ijesztő rémálmaim és végre tudtam nevetni.
Viszont sosem voltam “annyira „ felszabadult.Valahol kicsit mindig is sejtettem, hogy az álmaim “örökké „ kergetni fognak, és ez a tudat már magában sem volt jó.
Ha nevettem is, még sosem voltam olyan felszabadult, hogy elfelejtsem a rémálmokat amelyek már rég óta üldöznek.
Minden egyes álomban volt valami valósághű, és ijesztő, amitől megborzongtam.Sosem szerettem visszagondolni rájuk.Mindig úgy éreztem, hogy már a gondolattól is fogságba esek, és mindenhol csak a színek váltakozása játszott.Most a vér... Máskor a zöld, és mindig más álom formájában.És ezeket az álmok hétről-hétre, napról-napra egyre ijesztőbbek és már az alvástól is félek, mert tudom; az álmok mindig megtalálnak...
Felültem az ágyamban és felemeltem a könyvemet, amit mindig az éjjeli szekrényemen tartok.
Most éppen egy 548 oldalas könyvet bújok.A “Beautiful Creatures „ -t.Még csak tegnap kezdtem bele, de máris a szívembe nőtte magát.Átérzem amit a fiú érez.Az álmok és az egyedüllét.Habár az álmaink egyáltalán nem hasonlítanak, de attól még értem.
És az, hogy egy kis faluban kell roskadnia.
Hámbár én a nagyvárosban lakok, és a szüleim élnek - legalább is az anyukám.Az anyukám újságíró.Az apukám pedig rendőr... volt.Mit is mondhatnék?Alig látom az anyukámat - az apukámat két éve nem látom.Nekünk is van bejárónőnk - ennyi az egész hasonlóság.Az ő neve pedig: Amber.Szereti ha Am-nek hívom, mert szerinte így sokkal közelebb kerül hozzám, de én csak Amber-nek szólítom.
Fellapoztam a könyvet és elmerültem a sorokban.
-Ebby! - szólt rám Amber. - Ne olvass már!Mindjárt kezdődik az iskola!
Hát persze... az első tanítási nap.Újabb nap...
-Rendben - mondtam és a táskámra dobtam a könyvet.
Kiválasztottam egy ruhát és már kész is voltam.Nem szeretek sminket hordani, mert szerintem az egy maszk ami megvéd a világtól -, vagy legalább is próbál.Egy maszk amit napközben hordhatsz... Aztán este -, miután lemostad - belenézel a tükörbe és egy teljesen idegen arc bámul rád.Én ezt nem akarom.Ezért nem sminkelek.Én a természetes szépséget támogatom -, amiben a hullámos fürtjeim segítenek.
Felkaptam a táskát és beletettem a könyvet, majd elindultam.
Egy újabb nap a Mikei Warps iskolában...
Egy újabb nap a barátokkal, akik nem barátok csak lézengő tömeg.
Beléptem az iskolába és hirtelen úgy éreztem, mintha az álmomba tértem volna vissza.Újra és újra láttam ahogyan a vér lecsordul a padlón, majd a falnál megáll.Láttam, hogy ott fekszem, és a kezemből még mindig ömlik a vér.
Hányinger fogott el és hirtelen fordult egyet velem a világ.Minden olyan más lett.
És amikor kinyitottam a szememet már csak a padlót láttam.Mintha ott is vér csorgott volna... Hallucinálok?
Fekete, mint a szén.
Fehér, mint a felhők.
Kék, mint a tenger.
Lila, mint az akác.
Sárga, mint a nárcisz.
Zöld, mint a fű.
Piros, mint a vér...
Egy csepp vér pottyant a földre... Egy apró pöttyben szétfolyt, majd még több hullott mellé.Egy apró, kicsi tengert alkotott, utána meg egy vonalban elkezdett lefolyni a padlón.
Lejt a parketta...
Csak akkor vettem észre, hogy nem egyenes a föld.Hirtelen minden mozogni kezdett és én is eldőltem.Minden tele volt bútorokkal és mindenhol csak a csurgadozó vért láttam.
Felemeltem a kezemet.
Belőlem jött a vér... „
Forever - A piros vér...
Ma is -, mint mindig - egy átlagos napra készültem, amit majd a barátnőim társaságában tölthetek.Mindig jó érzés fogott el amikor velük voltam.
Eltűntek az ijesztő rémálmaim és végre tudtam nevetni.
Viszont sosem voltam “annyira „ felszabadult.Valahol kicsit mindig is sejtettem, hogy az álmaim “örökké „ kergetni fognak, és ez a tudat már magában sem volt jó.
Ha nevettem is, még sosem voltam olyan felszabadult, hogy elfelejtsem a rémálmokat amelyek már rég óta üldöznek.
Minden egyes álomban volt valami valósághű, és ijesztő, amitől megborzongtam.Sosem szerettem visszagondolni rájuk.Mindig úgy éreztem, hogy már a gondolattól is fogságba esek, és mindenhol csak a színek váltakozása játszott.Most a vér... Máskor a zöld, és mindig más álom formájában.És ezeket az álmok hétről-hétre, napról-napra egyre ijesztőbbek és már az alvástól is félek, mert tudom; az álmok mindig megtalálnak...
Felültem az ágyamban és felemeltem a könyvemet, amit mindig az éjjeli szekrényemen tartok.
Most éppen egy 548 oldalas könyvet bújok.A “Beautiful Creatures „ -t.Még csak tegnap kezdtem bele, de máris a szívembe nőtte magát.Átérzem amit a fiú érez.Az álmok és az egyedüllét.Habár az álmaink egyáltalán nem hasonlítanak, de attól még értem.
És az, hogy egy kis faluban kell roskadnia.
Hámbár én a nagyvárosban lakok, és a szüleim élnek - legalább is az anyukám.Az anyukám újságíró.Az apukám pedig rendőr... volt.Mit is mondhatnék?Alig látom az anyukámat - az apukámat két éve nem látom.Nekünk is van bejárónőnk - ennyi az egész hasonlóság.Az ő neve pedig: Amber.Szereti ha Am-nek hívom, mert szerinte így sokkal közelebb kerül hozzám, de én csak Amber-nek szólítom.
Fellapoztam a könyvet és elmerültem a sorokban.
-Ebby! - szólt rám Amber. - Ne olvass már!Mindjárt kezdődik az iskola!
Hát persze... az első tanítási nap.Újabb nap...
-Rendben - mondtam és a táskámra dobtam a könyvet.
Kiválasztottam egy ruhát és már kész is voltam.Nem szeretek sminket hordani, mert szerintem az egy maszk ami megvéd a világtól -, vagy legalább is próbál.Egy maszk amit napközben hordhatsz... Aztán este -, miután lemostad - belenézel a tükörbe és egy teljesen idegen arc bámul rád.Én ezt nem akarom.Ezért nem sminkelek.Én a természetes szépséget támogatom -, amiben a hullámos fürtjeim segítenek.
Felkaptam a táskát és beletettem a könyvet, majd elindultam.
Egy újabb nap a Mikei Warps iskolában...
Egy újabb nap a barátokkal, akik nem barátok csak lézengő tömeg.
Beléptem az iskolába és hirtelen úgy éreztem, mintha az álmomba tértem volna vissza.Újra és újra láttam ahogyan a vér lecsordul a padlón, majd a falnál megáll.Láttam, hogy ott fekszem, és a kezemből még mindig ömlik a vér.
Hányinger fogott el és hirtelen fordult egyet velem a világ.Minden olyan más lett.
És amikor kinyitottam a szememet már csak a padlót láttam.Mintha ott is vér csorgott volna... Hallucinálok?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)