Forever - Emlékek

"Állok a sivár, fekete, sötét, komor és ijesztő helység közepén.
Nem mozdulok semerre, mert nem is tudok.
Minden izmom megfeszül és nem bírok megmozdulni.
A fájdalom átjárja az egész testemet, és mindenhonnan vörös szemek néznek rám.
Hirtelen levetődök a földre.
Valami lenyomott, állapítom meg rögtön.
Óvatosan, vigyázva, hogy ne ránduljon meg semmim, felemelem a fejemet, és  meglátom Ő-t.
-Miért csinálod ezt velem? - kérdezem, mert nem értem a helyzetet.
-Mert más vagyok, mint akinek Te gondolsz engem - mondta keményen.
-Miért?Mi vagy? - kérdeztem felemelkedve vele egy szintre.
-Más...
-Más, mint mi -, vagy ki? - szakítottam félbe. - Más, mint én?
-Igen.
-Akkor szerinted mi túl mások vagyunk?
-Ilyen nem mondtam.
-Akkor?Csak céloztál rá?Hm?
-Figyelj Ebby...
-Nem Aaron!Vagy elmondod most, vagy vége! - mondtam a feltételeket.
-Ebby... Én nem vagyok ember... - mondta.Éppen készült folytatni a mondatot amikor miden homályos lett, és az álomnak vége szakadt...

Forever - Emlékek

   Ijedten ültem fel az ágyban.
   Álmomban sem tudtam elképzelni hogy Aaron valamit ne mondjon el.Viszont nagyon is valósnak tűnt az a helyzet.Mintha egy jövőt láttam volna!
   -Aaron... - mondtam körülnézve a helységben.
   Nem tudom, hogy hol lehettem.Őszintén semmire sem emlékeztem.
   Az utolsó emlékem az, hogy Aaron megcsókol.
   És vége.
   Felültem, felöltöztem, elkészültem, majd elkezdtem rohanni.
   Oda ahol tegnap utoljára voltam, ahhoz akit a legjobban szeretek.Aaron-höz.

   -Aaron! - kiáltottam be a házba.
   -Ó!Szia!Te lennél Steffi? - kérdezte egy nő, aki az imént jött elő a konyhából.Alacsony termetű, vörös hajú nő volt.
   -Öööö... - nem tudtam mit mondani.Steffi?Ki az a Steffi? - Milyen Steffi?
   A nő látszólag meglepődött a kérdésemen -, gondolom arra számított, hogy tudom ki az a Steffi -, de azért elmondta: - Tegnap jött ide két lány, az egyik Ebby, a másik Steffi.Ott volt még velük Aaron is.Azaz Ebby rémesen be volt rúgva, és semmire nem emlékezett.Steffi, te józan voltál.Aaron pedig a részeg Ebby-t támogatta oldalról.Én szépen elbeszélgettem veled, Aaron pedig Ebby-vel.Mondjuk nekem te sokkal szinpatikusabb vagy, és örülnék, ha Aaron inkább veled barátkozna... De, miután elmentetek, csak Ebby-ről beszélt nekem.Még akkor is amikor megkérdeztem, hogy honnan ismer téged!Akkor is jött azzal, hogy "Ebby egyik barátnője" - a nő megforgatta a szemét, én pedig még mindig nem értettem a helyzetet.
   Visszaemlékeztem arra, hogy ismerek-e Steffi-t és Steffi Moone jutott az eszembe.Oké... Ismerek Steffit.
   -Miért voltak berúgva? - kérdeztem.
   -Nem tudom - csóválta a fejét a nő..
   -Elnézést, de nekem most mennem kell... - mondta, majd kihátráltam és eltűntem az ajtóban.
   Amikor a kis terasz szőnyegére léptem meghallottam azt a furcsa dallamot.

"Álom az álomban,
Élek-e még?
Várom a szívemben,
De lelkemben ég."
   Mi?, gondoltam."Álom az álomban, / Élek-e még?"Mit jelenthez ez?Az álmok... Igen.Biztosan!"Várom a szívemben, / De lelkemben ég." Várok rád, de te csak a lelkemben létezel... Aaron nem lenne valós?Miért ne lenne?Hiszen a nő is említette a nevét!Vagy..."Álom az álomban"... Ez is álom lenne?

   Valami gyengéden érintette az ajkamat, mire a szemem kinyílt és Aaron-t pillantottam meg.
   -Aaron! - ültem fel, melynek eredményéül, még egy csókot kapott.
   -Bocsánat, csak...
   -Ne érdekeljen!
   -Oké... - mondta.
   -És... te mi vagy?
   -Tessék?
   -Te mi vagy? - kérdeztem újra, majd módszert váltva, máshogy próbálkoztam. - Tudom, hogy nem vagy olyan, mint én.Tudom, hogy más vagy, mert láttam az álmomban!Nem tudom, hogy miért kéne az álmomnak hinnem, de érzem.. olyan valós!
   -Nyugi!Azért valós, mert....
   -Mert?
   Aaron mély levegőt vett, majd lassan elkezdte mondani azokat a szavakat, amikre régen vártam...

Forever - Szerelmes csókok

"-Szeretlek - mondja, ám ezúttal nagyon is jól látom a helyet.Nem kezd el semmi elhomályosulni és a szám önálló életre kel.
Beszél.
-Szeretlek - mondom.
Aaron közelebb hajol hozzám, majd arcon csókol, és közben folyamatosan elismétli:
-Szeretlek!Szeretlek!Szeretlek!
Zene füleinek ezek a szép szavak...
-Én is szeretlek - mondom végre ki az a mondatot amit már nagyon régóta szeretnék.
Mégis... a hangom mintha idegen ként hatott volna és nem is az enyém lenne...
Aaron semmit nem vesz észre, csak közelebb hajol hozzám..
Az ajkai már majdnem elérik az én ajkaimat, de akkor minden elsötétül.
Szó sincs arról, hogy vége az egésznek és elhomályosulva felébredek.
Nem.
A hely koromfekete lett.
Furcsán nézek körbe a helységben, majd egy kis ponton, egy kis négyzeten, fehér fény ragyog fel.
-Apa? - kérdezem magamtól, de akkor elhomályosul a világ..."

Forever - Szerelmes csókok

  Aaron ajkai az enyémre tapadtak.
 Először csak gyengéden, épp hogy megérintették, majd egyre hevesebben, és már szinte harapta a számat.
 Elengedte a kezemet és a derekamnál fogva magához húzott.Beletúrt a hajamba és úgy tűnt: soha nem akar elengedni.
 Be kell vallanom: én sem akartam, hogy elengedjen.
 A kezeimet a nyaka köré fontam és én is hevesebben kezdtem el visszacsókolni.
 Nem tudom hány perc telhetett el, de már annyi, hogy semmi kedvem nem volt iskolába menni.
 Ezt Aaron is megérezhette, mert továbbra sem engedett el.
 Az ajkát már leszakította az enyémekről, de továbbra is szorosan magához húzott.
 Én sem engedtem el.
 -Menned kell - suttogta.
 -Nem kell - ráztam meg a fejem.
 -Rendben - mondta, majd újra adott egy forró csókot. - Szeretlek - csókolt bele a nyakamba.
 -Szeretlek - csókoltam meg.
 Aaron felemelte a két lábamat, így a magasba lendítve engem.
 -Hééé! - sikítottam fel. - Tegyél le!Nehéz vagyoook! - panaszkodtam.
 -Nem vagy nehéz! - ellenkezett. - Gyere - mondta, majd elindított oda ahonnan jöttünk.
 -Hozzám megyünk haza? - kérdeztem.
 -Nem.Hozzám.
 -A szüleid nem lesznek pipák? - kérdeztem.
 -Nem élek velük.
 -Értem - bólintottam, majd egy édes csókot adtam neki.
 -Köszönöm, hogy itt vagy nekem - mondta lágyan.
 -Én is köszönöm.
 Itt hallgattunk és csak mentünk.Ő gyalog én meg a kezében.
 -Hány szerelmed volt? - kérdeztem hirtelen.
 -Egy.
 -Rajtam kívül?
 -Nem.
 -Nem vagy ez a szerelmes típus?
 -Még soha nem volt szerelmem - mondta komolyan. - Te vagy az első lány akibe beleszerettem.De te kiteszed azt a több millió lányt akik azt akarták, hogy szeressem őket.Tiéd több millió lány szeretete...
 -Ez azt jelenti, hogy annyira szeretsz, mint ha én több millió lány lennék, pedig csak egy vagyok?
 -Igen - bólintott nevetve, majd újból és újból megcsókolt.
 Ez az egész olyan álomszerű volt, hogy el sem hittem.
 "CSÖRR-CSÖRR"
 Basszus!Álmodtam?Neeee!
 -Hallo? - szólt bele a telefonba Aaron.
 Nem álom.Még mindig itt vagyok... de.. hol is?
 -Beteg.Értem.Köszönöm.Viszhall! - mondta Aaron, majd kinyomta a készüléket.
 -Mi történt? - kérdeztem.
 -Elaludtál, hazahoztalak (hozzám) és ágyba dugtalak.
 -Köszönöm - mondtam, majd felálltam és beültem az ölébe. -Tudod, hogy szeretlek?
 -Tudom - mondta mosolyogva. - Tudod, hogy én is? - kérdezte nevetve.
 -Tudom - mentem bele a "Tudod?Tudom." játékba.
 Ismét megcsókol és bennem felmerült a remény.. Ez életem legboldogabb napja!

Forever - Ne legyél esztelen, se fesztelen!

"Ismét ott voltam...
Ott álltam ahol az előbb megszakadt a kép.Most is ott állt velem szemben Aaron.
-Miért? - kérdeztem újra.
-Mert te vagy az egyetlen akiben megbízom...
Ismét ezt mondja.
-Miért? - Ott jártunk, mint múltkor.
-Mert van valami amit te nem tudsz... - mondta miközben én megfogtam a kezét.
Felhúzott és magához ölelt.
-Szeretlek... - mondja.
Elkerekedik a szemem.
Válaszra nyitom a számat de akkor minden színtelen lesz, és homályos...
És már nem is látok semmit..."

Forever - Ne legyél esztelen, se fesztelen!

Természetesen aznap már senki nem hívott/üzent vagy beszélt velem.
Nem is vártam.
Aaron -, mint kiderült - nem az a srác aki felhívja az embert, miután egy eléggé érdekes terápián vett részt...
Ez számára semmi.
És persze nem is vártam az hogy érdekelje.Ez véletlen volt és semmi oka arra hogy érdeklődjön irántam.Igaza van.
Reggel amikor becsuktam a kaput magam mögött, és megfordultam lefagytam.
Na nee!
-Szia - mondta.
-Szia - köszöntem vissza lassan. - Mit keresel itt? - Nem valami illedelmes köszönés reggel, így, hogy mindenki tudja: több nekem, mint valamiféle ismerős...
-Csak gondoltam, hogy elkísérlek a suliig.Ha ma nem láthatlak máshogy akkor felkelek korán.
-Korán?
-Korán.Ez nekem még korán.
-Mondd te mit szoktál csinálni?
-Járok a suliba... jól elkésve.
-Szóval... Akkor ezt vegyem egy nagyon szép gesztusnak?Már, mint azt, hogy "kora reggel" jöttél, hogy elkísért, annak ellenére hogy te ilyenkor még nyomod az ágyat? - kérdeztem.
-Ja.
-Oké - mosolyogtam rá.
-Gyere... - mondta majd megfogta a kezemet.
Elkezdtünk sétálni a suli felé.
-És....hogy vagy? - kérdeztem.Nuku beszéd-téma.Gáááz.
-Ne erőltesd - mondta. - Néha szebb a hallgatás, mint a beszéd.
"Első éjjel, hogy láttalak,

Első szerelmem, már vártalak!"
Megint ez járt a fejemben.
-"Első szerelmem, már vártalak!" - motyogtam.
-Én is - mondta suttogva Aaron.
-Tessék? - kérdeztem felé fordulva.
-Semmi - legyintett.
-Oké - mondtam.
Az út felénél járhattunk amikor Aaron megállt.
-Mondanom kell valamit - nézett mélyen a szemembe.
"Első szerelmem, már vártalak!"
Még mindig ez járt a fejemben.
Így csak Aaron csodaszép szempárjára ébredtem fel a bambulásból.
-Tessék? - kérdeztem.
-Mondanom kell valamit - ismételte meg.Most nem azt mondta, hogy "semmi" vagy hasonló, hanem rendesen elmondta hogy mit akar.Ilyen se volt még...
-Mi az? - kérdeztem.
-Első álmom, első könnyed.Első esténk, első szavunk... - idézte a fejemben csengő utolsó két sort.Ezek szerint ő is hallotta.
-Első éjjel, hogy láttalak.Első szerelmem már vártalak... - fejeztem be helyette az utolsó két sort.
Megfogta a két kezemet, majd arcmagasságba emelte.Rákulcsolta az ujjait az enyémre, majd leengedte a kezeinket.
-Pontosan... Már vártalak - mondta.
-Én is - mondtam.
Közelebb hajolt hozzám és az ajkát az ajkamhoz érintette.
El sem hiszem...

Forever - Elemezz és komplikálj!

"Mr. Woods - más néven Aaron - kinyújtotta felém a kezét.
Amikor megérintettem vér csordult ki a válla alatt és egyenesen az én kezembe folyt.
-ÁÁ! - sikoltottam.
-Mi a baj? - kérdezte Mr. Woods -, bocsi Aaron.Más néven pedig William.Még mindig rejtély számomra, hogy nekem - NEKEM! - miért mondta el, hogy William az egész neve és másnak pedig MIÉRT NEM???!?!!?!?
-Miért? - kérdezem.
-Mit miért?
-Miért mondtad el nekem, hogy a teljes neved William? - kérdeztem, miközben próbáltam vissza fojtani az árvízként kitörni készülő könnyeket.
-Mert megbízom benned...
-Miért? - lehelem a levegőbe.
-Mert...
A világ kezdett újra elhomályosulni és már nem láttam Aaron megnyugtató barna szemét.Nem láttam a kezét és nem láttam Őt...„

Forever - Elemezz és komplikálj!

"Senkiben nem bíztam meg..."
Folyton Aaron szavai jártak a fejemben.
Bennem megbízik!Miért?
Ott ültünk Dr. Lied-del szemben - aki kicsit sem volt színpatikus - és éppen arról beszéltünk, hogy miért szédülök Aaron közelében.
-Most is szédül? - kérdezte Dr. Lied.
-Neeeeem.... tudom... - mondtam lassan.
-Na? - kérdezte Dr. Lied.
Értetlenül néztem rá.Hova akar kilyukadni?
-Ééééés... - Megfogta Aaron kezét és a csípőm köré csavarta.Így Aaron magától - azaz a kezétől - magához húzott. - Most szédülsz?
Miféle terápia ez?Ki ez a beteges nő?
-Nem tudom... - mondtam.
-Én szédülök - mondta Aaron, miközben mélyen a szemembe nézett.
-Én is... - mondtam.
Csak néztük egymás szemét és elvesztünk a pillanatban.
Egy tökéletes álom lett volna, ha Dr. Lied meg nem szakít.
-Akkor jó.Mind a ketten szédültök a másik közelében.Elengedheted Aaron.
Aaron elengedett és a szívem viszonylag  megint normális ritmusban kezdett verni -, persze Aaron közelségétől még most sem teljesen normális sebességben.
Ránéztem Aaronre, de ő továbbra is Dr. Lied-ed nézte.Mit néz rajta?
Egy középkorú nő, egy fekete székben.
Fehér köpennyel, vörös - szinte tűzpiros, rikító - hajjal.Fekete vastagkeretes szemüveggel, ami a fél arcát betelíti.A köpeny alatt kék póló - nem ért a divathoz, mivel a vöröshöz csak a barack szín áll jól.
Mit néz rajta?
-Rendben drága Moore.Hazamehet.
-Haza?Nem... az... - itt elcsuklott a hangom, - ...órára?
-Nem - rázta meg erősen a fejét. - Haza.
Haza.Értem!
Felálltam, majd egy "köszönöm" és egy "viszlát" társaságában elhagytam az irodát.

Lesétáltam az iskola bejárati lépcsőjén és még egyszer visszanéztem.
A suli most más volt.Minden szinten más... Szebb és fényesebb - már ha egy suli lehet ilyen.
Megfordultam és céltudatosan elindultam hazafelé.
A gondolataimban csak az emlékek cikáztak és a tudat: este talán Aaronnel álmodok!

Otthon most is olyan dohos, büdös szag volt, mint azt már megszoktam.
-Sziasztok! - köszöntem be. - Megjöttem!
-Szia! - kiáltott ki élénken a nagymamám.A következő pillanatban Dr. Lied kötényéhez hasonló maskarában kijött a konyhából és - kezét távol tartva tőlem -, nyomott két puszit az arcomra.
-Sütsz? - kérdeztem.
-Igen.Mákos guba. - Elfintorodtam. - Szereted, nem?
-De, de! - tiltakoztam. - Szeretem...
A nagymamám visszacsoszogott a konyhába és újra a "művével" kezdett foglalatoskodni.
És felmentem az emeletre és mivel még csak 9:14 volt lehajtottam a fejemet az ágyra.
Az esti rémálmok miatt nem sokat aludtam mostanság... Főleg mióta ilyen felkavaróak...
Aaron, apa, vér...
Miért?

"Csalódtam benned..."
Apa utolsó felém intézett szava járt a fejemben.
Nagyi akkor költözött ide amikor apa - két évvel ezelőtt - meghalt.
Milyen réginek és távolinak látszik -, mégis csak két éve volt!
Ahogy ültem a szobámban megint felismertem azt a dallamot... -, amit már annyiszor hallottam!
"Első álmom, első könnyed,
Első esténk, első szavunk.
Első éjjel, hogy láttalak,
Első szerelmem, már vártalak!„

Ki énekli ezt?
Kinek szól?

Mi ez?
A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben.Nem tudtam, hogy hol vagyok.

"Első éjjel, hogy láttalak,
Első szerelmem, már vártalak!„
Az első hátborzongató álmom valóban... Aaron szerepelt benne!Ez mit jelentsen?
Aaron csak... csak Aaron.
Ahogy ő mondta: "Frideric Woods fia."
Ennyi.Mindössze egy Frideric fia...
Frideric...
Tulajdonképpen az ő neve csupán: Frideric erdőben
És ha a William Aaron Woods-t úgy írjuk, hogy:
Will i am Aaron woods...
Will vagyok Aaron erdőben.
Will vagyok ér ön erdőben.
Milyen furcsa nevek...
Will ...
Ismét eszembe jutott az a két sor.
És ahányszor csak rá gondoltam - vagy akár csak az Aaron, a Will, a William vagy a Woods név jutott eszembe - mindig megjelent lelki szemeim előtt az a két sor...
"Első éjjel, hogy láttalak,
Első szerelmem, már vártalak!„
...

Forever - Különös terápia

"Ott ülök az osztályteremben.
Senki nincs bent csak én és a gondolataim.
A rossz gondolataim.
Néhány még az "apás-álom" körül forog, de a nadja már csak Mr. Woods-ról szól.
Rémálom...
Egy koppanás hallatszik.
-Bejöhetek? - kérdezi valaki.
Nem válaszolok.
Ki az akki megkérdezi, hogy bejöhöt-e egy osztályterembe?Egy rossz ember...
-Bejöhetek? - ismétli meg újra a kérdését.
Még mindig nem válaszolok.
Miért tenném?
-Akkor bejövök... - mondja, majd lenyomja a kilincset és készül belépni...„


Forever - Különös terápia

Az iskolába most sem volt több kedvem bemenni, mint amiko egyedül voltam.
Az két külön dolog, hogy amikor Mr. Woods mellettem van akkor mindenhol kék-zöld virágok nőnek, és pompáznak.És az egy másik; annyira gyűlölöm a sulit amennyire csak lehet.Ez nem lesz másképp és nem is volt.
Ezért most sem szívesen léptem fel, és be az iskolába.
-Ó! - közeledett az iskolaoravos. - Miss Moore!Most kezdődik a második óra!Ha még most elindul biztosan beér - bólogatott.
Nem akartam bemenni. - Tudja, Miss Way, egy kicsit még mindig hányingerem van a sok futástól és járkálástól, annak ellenére, hogy csak most keltem fel.
-Látja, Miss Moore!Én világosan megmondtam, hogy nem szabadna ilyen gyorsan felkelnie az ágyból!Pihennie kellett volna és akkor már ott ülhetne a második órán... - csóválta a fejét. - Rendben... Jöjjön velem az orvosiba... - mondta és a kezemnél fogva berángatott az iskolaorvosiba.

-Szóval Miss Moore... - mondta a székben ülő hölgy. - Mi a panasza?
-Nem értem a kérdést... - mondtam.
-Mi a panasza? - ismételte meg a kérdését.
-Még mindig nem értem...
-Hányinger?Fejfájás?Hasfájás?Torokfájás?Szédülés?Hőhullámok?Láz? - sorolta az eletleges rosszulléteket.
-Egy kis szédülés - lódítottam egy kicsit.
-Rendben... - mondta és elkezdett írkálni a füzetébe.
-Önt hogy hívják? - kérdeztem.
-Dr. Lied.
-Akkor... Kedves Dr. Lied... Most már jobban érzem magam.Hazamehetek?
-Természetesen nem Miss Moore!
-De már tényleg jól vagyok! - bizonygattam.
-Tudja, Miss Moore... - mondta a hölgy, - ...véleményem szerint pár másodperc nem elég az emberi szervezetnek, hogy a szédülés - és az esetleges fejfájást, hányingert -, "eltüntesse".
Pedig így volt.
Huss!
Mintha nem is lett volna!
Muszáj volt mosolyognom. - Dr. Lied... nagyra értékelem a figyelmességét és a vigyázatosságát, de nincsen semmi bajom.A szédülés...
- ...csak Mr. Wood közelében volt? - kérdezte.
Pontosan... befejezte a mondatot úgy ahogy soha nem tudtam volna kimondani.
-Az én közelemben? - kérdezte Mr. Woods.Mióta van itt?
-Mr. Woods!Nem meg mondtam, hogy ne zavarjon!?
-De... csak hallottam, hogy rólam van szó - magyarázta.
-Persze, persze - legyintett Dr. Lied. - Mindegy is!
-Köszönöm - mondta Mr. Woods. - Akkor én megyek is...
-Várjon! - mondta Dr. Lied. - Ha már csak így berontott maradjon!
Maradt is.Leült mellém a fotelra.
Nem volt a legkényelmesebb fotel, de megfelelt.
-Maga tulajdonképpen kicsoda? - kérdeztem halkan, hogy Dr. Lied nehogy meghallja.
-Én? - kérdezte Mr. Woods.
Bólintottam. - Igen.
-Hát Frideric Woods fia.
-Azon belül? 
-AaronWoods.
Aaron...
-Hány éves...?
-Ki?
-Ön?
-Nem elég idős ahhoz, hogy önöződjünk... - nevetett.
-De Dr. Lied is Mr. Woods-nak hívja.
-Igen... Megkértem rá, hogy amíg nem tudod meg ki vagyok így hívjon.
-Ravasz... - mondtam.
-Köszönöm.
-De akkor... ki is vagy?
Ügyeltem a tegeződésre.
-Egy 17 éves gimnazista.Aki, mellesleg, William Aaron Woods néven született.
William.
Elkezdtem raktározni a neveket.
-Ki hív téged Williamnek? - kérdeztem.
-Senki.
-Miért?
-Eddig senkinek nem mondtam meg, hogy ez az egész nevem - mondta, mintha ez az egész tök egyszerű lenne.
-Miért?
-Senkiben nem bíztam meg... - mondta.
Éreztem, hogy nem fejezte be a mondatot.
"Senkiben nem bíztam meg..."
...eddig a napig.

Forever - Ismerj meg!

"Csak ülök.Körülöttem mindenhol fekete függönyök.Semmit sem látok.
Semmit.
A földön apró bogarak, csúszómászók mászkálnak, de nem érnek hozzám.Mintha egy különös erőtér venne körül.Senki sem tud bántani, megérinteni, észrevenni.
Az emberek mozognak körülöttem, de mintha ott se lennék...
Egy kéz nyúlt felém a sötétségben.
A kezén egy hatalmas kígyó mászott le a földre, majd a lábamra.
Hozzámért.
Az erőtér eltűnt.
Mindenki észrevett.
Mutogattak, nevettek és gúnyolódtak.
A kéz még mindig nyújtva volt.
Amikor felnéztem még mindig csak egy kezet láttam.
Eltakarta a függöny.
Csak ekkor vettem észre, hogy a többi függöny leesett, ezért apró fénycsóvák törtek át a fekete homályba.Láttam.
Kinyújtottam a kezemet, hogy elfogadjam a segítséget, de az visszahúzódott.
Valamit érzett.
A kígyó is hirtelen lesiklott a lábamról és már az idegen kezén volt.
-Sajnálom - mondtam.Nem tudtam, hogy miért kérek bocsánatot, de biztos... biztos volt oka annak, amit tett.
-Ne tőlem kérj bocsánatot! - mondta sznob stílusban a mély hang, majd végleg visszahúzta a kezét.„

Forever - Ismerj meg!

Magányosan andalogtam az úton.Mivel éppen iskolai idő volt senki nem járt az úton.Senki.Még a felnőttek sem!
Senki.
-Nem az iskolában kéne lenned? - Lefagytam.
De... pontosan ott kellene lennem.Kellene, de én nem vagyok.
Bólintottam, és már húztam is be a nyakamat, felkészülve az egyik tanár, szülő vagy valami hasonló szidására.
-Akkor talán... - Féltem.Nehéz bevallani, de féltem.Nem tudtam, hogy mire számítsak.Szidás?Verés?Felfüggesztés?Igazgatói?Szaktanári?Bármi lehet. - ...engem keresel? - Megfordultam.Mi?
Miért keresnék egy idegent? - kavargott a kérdés a fejemben.
De nem egy idegen állt velem szemben.
-Mr. Woods... - mondtam pontosan kiejtve a nevét. - Mit keres maga itt?
-Jöttem megnézni, hogy merre andalogsz... - mondta, miközben kisöpört egy hajtincset az arcomból.
Én is ezt a kifejezést használtam... - gondoltam. - Andalgás...
-Miért lógsz? - kérdezte.
-Szerintem ön is tudja a válaszomat! - mondtam.
-Minden bizonnyal, igen.Engem kerestél?
-Minden bizonnyal, igen - válaszoltam. - Vagy nem... - oltottam tovább.
-Minden bizonnyal, igen!
-Nem minden bizonnyal!
-De...
-Miből gondolod?
-Elég sok álmodban jártam ahhoz, hogy tudjam: Sebezhető vagy, de nem vagy kiszolgáltatott.
-Tudom.Sebezhető vagyok, de hogy tudja; ön is az.
-Miből gondolod? - kérdezte.
-Nem tudom.Látom önön.
-Én meg rajtad.
Csak ekkor tűnt fel... Lehagyta az önözést.
-Hány éves? - kérdeztem.
-És te?
-17 - válaszoltam. - És ön?
Nem felelt.
-És ön?
Ismét nem felelt.
-És te? - kérdeztem kissé kényelmetlenül.
-Nem elég idős ahhoz, hogy önöződjünk!
-Pontosan hány éves is vagy?
-Gondolj amit akarsz...
-Akkor szerintem... Te egy vámpír vagy, aki már több, mint 1500 éves! - mondtam.
-Nem talált.
-Akkor... Egy vérfarkas aki...
-Neeeeem! - szakított félbe.
-Akkor? - kérdeztem.
-Egy átlagos - annyira azért nem - ember vagyok aki 19 éves, és tetszik neki egy dilis, sebezhető, őrült, szép, és vicces 17 éves lány.
-Hogy hívják? - kérdeztem nagy érdeklődéssel.
-Jaj bocs, valamit kifelejtettem - tartotta fel a mutatóujját. - És még hülye is.
Elmosolyodott.
Elmosolyodtam.
-Naaa... - mondtam. - Akkor hogy hívják?
Nem mondott semmit, csak megsimogatta a fejem tetejét és átkarolta a vállamat.
-Mit csinálsz? - kérdeztem.
-Azt ami helyes - mondta és elindított az iskola felé.
A suli... Semmi sem lehet álomszép...
Főleg, ha Mr. Woods is ott van, és a szókiforgató, érthetetlen jelű beszédével van a társaságodban.
Vele nem könnyű...

Forever - Üzenet

"-Miért csináltad? - kérdezte egy hang.
Körülnéztem.
A hely tiszta piros volt -, nyilván a vértől - és olyan volt mintha ez lenne az eredeti színe.
-Mi történt? - kérdeztem.
-Nem tudod?Te csináltad! - a te szót úgy mondta ki mintha fertőző lenne.Vagy csak én mocskoltam volna be?
-Őszintén mondom, hogy nem tudok semmit.
Az árnyék kilépett a sötétből és lefagytam.
Ott állt.Ott állt az az ember akiről azt hittem; soha többé nem látom.Nem szabadott volna látnom.
-Apa? - kérdeztem félve attól, hogy ha hangosan beszélek eltűnik.Nem tudom, hogy, de eltűnik.
-Te csináltad! - Csak ennyit tudott mondani.
Fájt az, hogy több mint 2 éve nem láttam és csak ez a mondanivalója.Fájt az, hogy neki fáj amit csináltam - ha magam sem tudom mi az.Fájt az, hogy szid.Fájt az, hogy nem érinthetem meg -, mert lehet, hogy eltűnik.Fájt az, hogy itt van...
Minden kezdett elhalványulni, és a piros falak újra kezdték eredeti fehér színüket beburkolni.Az iskola orvosiban voltunk.Vérrel?
-Apa! - Ez az utolsó.
-Csalódtam benned... - És ez.
Az álom végleg elhalványult és éreztem... Az én vérem volt a falon...„

Forever - Üzenet

-Miss Moore! - mondta Miss Way. - Ébren van?
-Igen - válaszoltam és felültem. - Hol van Mrs.Woods?
-Elment.
-Hova?
-Nem tudom.
-Hova? - kérdeztem komolyan.
Miss Way tétovázott.Tudta hol van.
-Nem hagyta el az iskola épületét... Ennyit mondhatok.
-Hol-van? - kérdeztem szótagolva.
Szorosan lehunyta a szemét, mintha attól félne, hogy kiesik. - Nem mondhatom meg... sajnálom!
-Jó - mondtam és kiugrottam az ágyból. - Viszlát!
Kirohantam az orvosiból és egyenesen az iskola kapujához futottam.
"Nem hagyta el az iskola épületét„
Folyton Miss Way szavai jártak a fejemben.
Még itt van...

Amikor kiértem hideg szellő csapott meg.Nem tudtam semmit csak azt, hogy haza akarok menni.
Az sem érdekelt ha itt marad a cuccom.Az sem ha hiányzok az év első napján.Az sem ha Mrs. Woods ott van bent.Semmi sem érdekelt... Ha ő utál -, márpedig utál - akkor semmi nem érdekel.
Furcsa volt ez a gondolat...
Semmi nem tudtam Mrs. Woods-ról mégis különös kötődést éreztem iránta.Szinte késztetésem volt arra, hogy minden egyes pillanatban mellette legyek és vele gondolkodjak.Semmi másra nem tudtam gondolni csak az álmaimra.
Ekkor eszembe jutott az a fülbemászó dal...
"Negyedik álmod a legriasztóbb. „ 
Ez volt az első dal amit hallottam.És a mostani volt a negyedik álmom... Apával... Az, hogy csalódik bennem, és én semmit sem tudok.Az, hogy nem érinthetem meg, mert lehet akkor eltűnik.Az, hogy szid, és az, hogy utál... Ezt az utálatot érzem... Mindenkiben.
"Te csináltad!„ˇ
A fejemben kavarogtak a mondatok és a szavak.
Ahogy sétáltam és elmerültem a gondolataimban - Apáról, Mrs. Woods-ról, Miss Way-ről, és az álmokról -, különös dallam ütötte meg a fülem.
"Hatodik gondolat, hatodik éj,
Hatodik ember, ki rettegve fél,
Hatodik sérelem, sok törött szív,
Hatodik kérelem, utasítva mind.„
Megijedtem.
"Hatodik sérelem, sok törött szív„
Kit sértettem meg?
Ja, hát persze...
Miss Way, Mrs. Woods, Apa, az igazgató, és valószínűleg a barátnőim is.
Megbántottam mindenkit.
Most már mindenki utál...
És lógok a suliból.
Az év első napján...
Reménytelen eset vagyok...